Beléptem, te még mindig félkészen vártál.
Amíg vizslattalak, semmit sem öntisztultál.
Aztán megpróbáltuk szárazon, csikorgott a fültampon.
Megpróbáltuk nedvesen, etettelek-itattalak kedvesen, néztél rám rémesen.

Sok mindent megéltél már és rajtam rendesen kifogtál!
Írtak rád rendszeresen, kíméletesen és vehemensen.
Rajzoltak felületedre folyamatábrát, felállított péniszt és kocsonyaként rezgő membránt.
De képes voltál mindig megújulni, megtisztulni és felvidulni.
Ebben segített ugyan a légkondi.
Végezted a dolgod, sosem kellett hoznom az acetont.

Aztán egyszer csak megrogytál, folyton csak kék-fekete trutyiban villogtál.
Mondtam neked, hogy így nem leszünk jóban, persze te egyszer sem láttad a Jóban Rosszbant.
Hoztam az acetont, fogott az arcodon, örültem, ahogy elmosódott a tartalom.
Majd másnap visszatértem, láttam az ámbrás cet tekinteteden,
hogy bosszúd édes, és így lesz a jutalmam keserédes.

Ma is itt vagyok, várhatnék rád, mint egy vadbarom.
De megszültem a döntést, hozom a táblatisztító sprét, és rohadtul beléd döföm,
mint egy húsvágós kést, megvajazlak vele, mint aki reggelizni készülne!
Én leszek a Whiteboard HANNIBÁL!
Akkor is letisztítalak, ha hangosan kiabálsz!!!
Nem érdekel nyafogó-csikorgó hangod! Dörzsöllek, mint állat, és javul az állag!
Jön fel a réteg, gyűlik a felleg, szétrepednek ezek a rettenthetetlen hegek!
Egyre jobban látszik a különbség, érzem az ereimben:
Ez csak egy apró érzékiség a whiteboard történelemben.

Ha csöndben maradsz, ígérem, nem cseréllek le. Csak szépen lassan fejezzük ezt be.
Makacsságod határtalan, de kiderült, hogy nem vagy vízhatlan.
Még százezerszer letöröllek, a makulátlan tisztaságból nem engedek.
Ugyan megegyezhetünk abban, hogy a whiteboard alapból koszolhatatlan.
De itt is örök érvényű marad a mondás:
Hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát…